2011. december 19., hétfő

Haarp: The Filth (2010)

Valószínűleg ez a kvartett sokkal kevesebb bizalmat kapna a hallgatóktól, ha nem Mr. Philip Heroin Anselmo hízlalná őket a Housecore Rec. disznószaros iszaptól bűzlő istállójában, és nem ajnározná őket úton-útfélen. Első hallásra ugyanis csak annyi jön le, hogy elég OK sludge tételek szólnak egymás után, de már az ilyen zenekarokkal legszívesebben marhavagon szerelvényeket szeretnénk megtölteni. Egyszerűen kizártnak tartottam, hogy egy ilyen egyszerű album kibírjon bárkinél is mondjuk harminc hallgatást, ehhez képest én lepődtem meg a legjobban, hogy nálam milyen simán megvolt. Az album fogódzói az első pillanattól adottak, azonban az itt-ott elvetetett néhány apróság megmenti a lemezt attól, hogy unalomba fulladjon, és hosszabb távon is kellemes szórakozást nyújthat, legalábbis nekem nyújtott. Az énekes meg egy pszichopata vadállat.

Kuolleet Intiaanit

Puuluuranko (2005)


Silinteritie (2006)

Az Oranssi Pazuzu nemrég egy nagyszerű lemezzel jelentkezett; gondolom a blog olvasóinak meghatározó része már rendszeresen pörgeti is, úgyhogy ahelyett most egy bekezdés erejéig inkább az énekes faszi, Jun-His korábbi zenekarával foglalkozunk. Kuolleet Intiaanit egyenlő Oranssi Pazuzu mínusz black metal, és, ha ki is lóg picit a lóláb, nem orbitális baromság a kettő között párhuzamot húzni. A két album alapjáraton nyers punkot tartalmaz, de a zenében jelen van az OP-ra is jellemző eklektika - pszichedelia, avantgarde, garázsrock, finn népzene, sőt, úristen, még ska is keveredik benne. Ez alapján most egy elbaszott teniszcipős, csiricsáré karkötős, alternatív, bölcsész faszság jut eszetekbe, de ezek a korcs szukák ahhoz túl veszetten csaholnak, hogy az olyan srácok kedvencei legyenek. Ja, és az imidzsük is fasza.

2011. szeptember 14., szerda

Kangding Ray: OR (2011)

Ez egy ilyen nap.

Cyclo: Id (2011)

Alva Noto és Ryoji Ikeda tíz teljes év után újra közös albummal jelentkezik.

Alva Noto + Ryuichi Sakamoto: Summvs (2011)

A páros negyedik nagylemeze. Kultblogék is írtak róla.

Alva Noto: Univrs (2011)

Carsten Nicolai idei első szólólemeze, ami hivatalosan október 17-én fog megjelenni, természetesen a Raster-Notonnál.

Doomstone

Those Whom Satan Hath Joined (1994)


Satanavoid (2000)

Ezzel a két elfeledett albummal én is felülök az okkult rock/metal iránt megnövekedett érdeklődésnek. A Doomstone King Fowley egyik bandája volt a kilencvenes években. Az első lemezen horror heavy/doom metalt nyomtak egy kis death metalos ízzel meg black metalos énekkel. Így leírva elég furcsának tűnhet ezeknek a stílusoknak az összeházasítása, és első blikkre tényleg picit szokatlan, de ha elkapjuk a fonalat, attól kezdve nagyon szórakoztatóvá válik, és azokra az időkre emlékeztet amikor az extrém metal alműfajai még nem váltak el egymástól. A 2000-ben kiadott Satanavoidból már kigyomlálták a black/death témákat, és eléggé elmentek trad doom metalba; ettől függetlenül szintén egy nagyszerű albumról van szó, bár nem annyira különleges mint a Those Whom Satan Hath Joined.

Mongoloid Village: Folly (2011)

Ismét egy új portlandi (OR) csapat, akik egybegyúrják az egzakt módon meghatározhatatlan, Melvins típusú alt/grunge/sludge/doom metalt, a NoMeansNo-féle, húzós hc/math rockot és a kilencvenes évekbeli AmRep illetve Touch and Go által propagált noise rockot. Amúgy olyanokkal koptatták az országutat mint a YOB meg a Dark Castle.

2011. szeptember 13., kedd

No Made Sense: New Season/New Blues (2011)

Általában nagy ívben szoktam kerülni a progresszív metal lemezeket, de ezúttal tettem egy kivételt, mivel annyira ajnározták mindenhol a londoni csapat mindkét lemezét. Hasonlították már őket a Mastodonhoz, a Neurosishoz, a Toolhoz meg a Meshuggah-hoz, ami érvényes is a The Epillanic Choragira, de az új lemeznek sokkal több köze van a canberrai Alchemisthez, főleg a Spiritech-korszakhoz, mint a fentiek bármelyikéhez. Szóval, ha szereted az amúgyis parkolópályán pihenő ausztrál csapatot, akkor, a már nulla fontért tölthető New Season/New Bluest is fogod.

2011. szeptember 12., hétfő

Lasso: The Return of Lasso (2011)

Egy új kalamazoo-i (MI) label, az Already Dead Tapes kérte, hogy tegyem ki ezt az albumot. Elnézve a kiadó boltját, abszolút old school, analógbuzi irányelveik vannak, ami szerintem király dolog. Kizárólag kazettákat dobnak piacra nagyon underground példányszámban; ebből a Lassóból is mindössze száz darab készült, szóval nem egy Alive Records szinten respektált vállalkozásról van szó. A szűk fél órás játékidőben egy nagyon jól működő, hálószoba-zenét hallunk, főleg éteri/lo-fi country-t folkkal, pszichedéliával, sok zongorával meg visszhanggal. Itt találod a kiadó által terjesztett hivatalos linket. (aif formátum, kibontva 449,9 MB)

Helheim: Heiðindómr ok mótgangr (2011)

Érdekel ez valakit? Nem? Pedig nem lett rossz.
És még videóklipp is van hozzá.

Asian Women on the Telephone (AWOTT): ICanT (2011)

Már majdnem fél éve ülök ennek az orosz szextettnek a negyedik lemezén. Tiszta hülye voltam, hogy eddig nem hallgattam bele, mert kibaszott jó muzsikát tartalmaz. A lassú, drone tempóban hömpölygő lo-fi freak folk tételekben örvénylenek a pszichedelikus, krautrock, ipari  és tribal témázgatások, free jamek és avantgarde hangkollázsok. Mintha a Master Musicians of Bukkake Faust feldolgozásokat játszana. Ingyér vihető az FMA-ról és a Bandcampről.

2011. szeptember 11., vasárnap

Bosse-De-Nage: II (2011)

Vagy két éve, még Aesop Dekker, a Ludicra dobosa fedezte fel ezt a négytagú csapatot, és tette ki a blogjára a felhívást, miszerint, aki csak tudja, szerződtesse le őket, amit a San Fran/Bay Area black metalért felelős Flenser Records tavaly meg is tett. Magáról a formációról szinte semmit nem tudni, úgyhogy kizárólag a zenéjükre hagyatkozom, ami, valószínűleg az atipikus borító miatt, többek érdeklődését fogja felkelteni. Maga az album azonban közel sem világmegváltó alkotás, de azért nagyszerűen hozza az atmoszférikus, hipnózisba ejtő, ambienttel, shoegazezel és post-rock-kal kacérkodó kaszkád black metal feelinget.

Seven That Spells: Acid Taking and Sweet Love Making (2011)

Horvátország legnagyobb büszkeségének új albuma az Albin Julius-féle (Der Bluthrasch) Hau Ruck! gondozásában.

The Cutmen: Seconds Out (2011)

A The Cutmen Tony Wakeford (ex-Death in June, Sol Invictus, Tursa label, stb.) pacsipajtásának, Reeve Malkának (M) a projektje, amit Z'EV-vel hozott össze, de csatlakozott hozzájuk még két jazz zenész is, akik elvileg nagy nevek, de én nem ismerem őket. A The Cutmen experimental zenét játszik, és ugyan van benne elektronika, de az összhatás nagyonis organikus. A dalok vázát tribal dobtémák alkotják, erre jön egy kis amon tobinos hangkollázsolás meg tribes of neurot-féle atmoszféra, amit Z'EV időnként megbolondít egy csipetnyi zajjal, meg power electronics vokállal. Ami zseniális az egészben az az, hogy általában az ilyen típusú lemezeket a mezei hallgató legfeljebb egyszer vagy kétszer hallgatja meg, és a széteső témákban tobzódó, dalokra csak nagyon homályosan emlékeztető, koncepciótlan tételeket küldi is a kukába, de jelen esetben abszolút élvezhető és követhető dalokat hallunk, úgyhogy én szívből ajánlom a mindössze 350 példányban megjelent Seconds Outot mindenkinek.

2011. szeptember 10., szombat

Ume: Phantoms (2011)

Ez az austini, csaj énekes/gitárossal nyomuló trió az amerikai indie szcéna hamvassegű üdvöskéje. Nagyszerűen hányják össze egy kupacba a bársonyos, matekolt noise rock témákat (à la utolsó Young Widows lemez), az indie elektronikás dallamokat, gondolok itt olyanokra, mint a HEALTH vagy a Four Tet, a dream pop elemeket meg a Muse-ra emlékeztető drámaiságot. Ugyanakkor punkosan oda is tudnak baszni, ld. a YouTube-on fellelhető koncertfelvételeket. Wavves, Don Caballero, PVT, stb. arcoknak kötelező. Vigyázat, flac formátum. (Ha véletlenül rendelkezel az Urgent Sea c. első lemezükkel, tolj már egy linket a hsz-ek közé. Köszi.)

2011. szeptember 1., csütörtök

Toxic Holocaust: Conjure and Command (2011)

Kedvenc black/thrash revival bandánk friss lemeze.

Sarke: Oldarhian (2011)

A Sarke a Khold dobosának (itt jelenleg bőgőn játszik) és Nocturno Cultonak a projektje, amit legkézenfekvőbb az újféle, punkos/rocknroll Darkthronenal párhuzamba állítani. Emellett itt is érezhető Nocturno Celtic Frost-mániája; de vannak dögivel thrash metalos és old school doom metal riffek, gondolok itt a Black Sabbath, de még inkább a régi Candlemass hatására, meg ízes heavy metal szólók és témák is, de nem olyan fajsúllyal, mint mondjuk Demonaz szólólemezén. Azt azért hozzátenném, hogy hiába soroljuk a hatásokat vég nélkül, Nocturno Cultonak van egy olyan távolról felismerhető, markáns stílusa, amitől bármilyen zene amit csak alkot az elsősorban nocturno cultós lesz, és csak utána következik minden egyéb. Amúgy, a 2009-es debüt egyenes folytatásáról van szó, ezúttal viszont, a szextetté bővült duónak (ennek ellenére vagy épp ezért) sikerült egy konzisztens összképet megteremteni. Negyven perc feelgood metalt hallunk, a lemez egyszerre tradicionális és mai, emellett érett is, amire egyáltalán nem lehet rásütni, hogy ciki.

The Men: Leave Home (2011)

A The Men egy kurva zajos, kegyetlen hardcore punk csapat, akik ebbe a zenei világba beolvasztanak minden stílusidegen témát is, leginkább a neo-pszichedeliát, a shoegazet meg garázsrockot, természetesen DIY lazaságban. A sok nagyokos velük kapcsolatban sokszor emlegeti a Neu!-t, a Spacemen 3-t, vagy a Dinosaur Jr.-t, de ennél távolabb már nem is lehetne járni az igazságtól. Ja, és a Ramoneshoz sincs sok közük. A zenéjük olyan, mint amikor a Shit and Shine farkalja a kutyapózban pucsító Sonic Youth-t, a háttérben meg egy recsegő szar VEF 206-ból felváltva szól a Pissed Jeans meg a Butthole Surfers; néha a szomszédból meg átszűrődik egy kis szenzitív sludge, mint amilyen pl. a Khanate. Az biztos, hogy az én képzeletbeli, 2011-es toplistámon a Leave Homenak stabil helye van.

2011. augusztus 31., szerda

Helms Alee: Weatherhead (2011)

ZSÍÍÍR. Ha véletlenül nem vágnád őket, de odavagy a HydraHead melodikus heavy rock/post-hc/sludge csapataiért, akkor ez is a te zenéd.

Anna Calvi: Anna Calvi (2011)

Az olasz származású, de az Egyesült Királyságban született és mai napig ott élő/alkotó Anna Calvi lemeze hatalmas kört futott be ebben az évben. Gondolkodtam is azon eleget, hogy kikerüljön-e egyáltalán ide azután, hogy már boldog-boldogtalan leírta a véleményét róla. Végül az az érv döntött, hogy a lemez minősége megköveteli ezt. Anna Calviról rengeteg találó dolgot írtak, többek közt azt, hogy ő PJ Harvey gótikus változata, vagy azt, hogy ő az a zenében ami Wong Kar-wai a filmben. A művésznő maga azt vallotta, hogy nagy hatással volt rá Debussy és Ravel impresszionizmusa, Angelo Badalamenti filmzenéi valamint a könnyűzenében David Bowie és a Siouxsie and the Banshees. A helyzet az, hogy mindenkinek igaza van. Anna Calvi zenéje igen, gótikus, igen, drámai, igen, érzelmekkel telített, és szerencsére nem, nem lépi át azt a határt, ami elválasztja a lucsogó giccstől, és, ami talán a legfontosabb, a rengeteg hatás ellenére a dalok illeszkednek egymáshoz egy nagyobb egésszé állva össze, amit albumnak nevezünk. Ez talán annak is köszönhető, hogy mind a tíz dalt maga Calvi írta, és a dobokon kívül minden egyéb hangszeren, zongorán, bőgőn, hegedűn és orgonán, ő játszik. További érdekes adalék, hogy a rajongói között a legkülönfélébb kreatív elméket tudhatja, mint amilyen például Brian Eno, Karl Lagerfeld vagy a Grinderman.

TV Ghost: Mass Dream (2011)

Hm. Úgy emlékeztem, hogy a TV Ghost ezelőtti lemezét, a Cold Fisht anno kiraktam, de sehol nem találom. Végülis kurva mindegy, szerintem a hajógerendára fel van vésve, meg különben is, a Mass Dream annál sokkal jobban sikerült. Ha tetszett a Factums tavalyelőtti lemeze, akkor mindenképp húzd le ezt is, de amúgy akkor is, ha az már túl sok volt, és annak a zenei világnak egy dallamosabb, dalcentrikusabb, post-punkos, introvertált verzióját tudod csak megemészteni. (Az alábbi klipp nem a Mass Dreamről van.)

Young Widows: In and out of Youth and Lightness (2011)

A Young Widows eléggé eltért a korábbi két album irányvonalától, az In and out... nyugisabb és melodikusabb adult rockot tartalmaz, ugyanakkor a trió nem feledkezett meg arról, hogy honnan is származik, nem tűnt el nyomtalanul a noise rock, se a matekozás vagy a hangsúlyos basszustémák. Ezt tökéletesen kifejezi a lemezcím is. A csúnya Quart leszólta az irányváltást, én viszont pozitívan értékelem, szerintem ez az eddigi legjobb lemezük.

2011. augusztus 30., kedd

Japanese Voyeurs: Yolk (2011)

Itt egy másik lány énekes/gitárossal nyomuló hájpolt csapat, ezúttal Londonból. Abszolút kilencvenes évekbeli alt. rock/grunge keveréket pakolnak, az énekes csaj meg Katie Jane Garsidenak képzeli magát. Ha át tudunk lépni azon, hogy egy eredeti hangot nem játszanak, akkor megállapíthatjuk, hogy Garth Richardson producer (RATM) jól összekalapálta ezt az albumot, az ő munkája csillagos ötös, de azért az igazi mégiscsak a Daisy Chainsaw meg a Queenadreena.

Shoppers: Silver Year (2011)

Kisebb underground hype van a Meredith Graves énekesnő/gitáros által vezetett syracuse-i (NY) Shoppers körül; sokan egyenesen az év legjobb lemezének tartják a hivatalosan szeptember elsején megjelenő Silver Year LP-t, ami persze túlzás, de valóban jó kis húzos noise punkot tolnak, amiről nekem az AIDS Wolf jutott eszembe, bár azért ők jóval betegebbek. A Feeble Minds kipakolt a kartellhonlapjára egy legál letöltő linket, emellett a csapat bandcampjén minden eddigi cuccuk meghallgatható.

Emberszag




Még tavaly októberben kaptam egy emailt Busótól, aki elnézve a honlapját, jó sokféle zenével foglalkozik, engem viszont konkrétan az Emberszag nevű projektje kapcsán keresett meg. Az én véleményem helyett álljon itt egy részlet a levélből, amelyben ő maga írt pár szót a zenéjéről:
(...)  emberszag néven, ilyen-olyan ambienteket csinálok mostanság (...) az Ördög böllér dark/noise/idm kör, a Minimal toys még számomra is behatárolhatatlan, amúgy ezerféle kivagdosott egy-egy hangokból, vagy negyedekből lett összepakolva, a Zombivá válásom szomorú története meg pontosan az, amit a címe sejtet :)

Halalnihil: Collection of Utter Disgust [Home Recordings] (2011)

Inhos még 2009-ben, Scolopendragon néven megjelentetett egy négy számos anyagot Minden élet hanyagolva (Every Life Neglected) címmel, ami nagyjából industrial black metalt rejtett, aztán tavaly novemberben lecserélte projekt nevét Halálnihilre. Hallgatva a Collection of Utter Disgustot, talán azért döntött így, mert a zene erősen elment noise irányba, a black metal jelenlét kb. kimerül a torz károgásban. Az albumot flacban, vbr mp3-ban és oggban húzhatjátok le az archive.org-ról, illetve online stream is van.

2011. augusztus 29., hétfő

Genus Inkasso: Occasionally Slumping, Smiling Weakly (2011)

Martin (Joris J) ismét megtalált emailben egy újabb requesttel. Ez a Genus Inkasso rhythmic noise, experimental, avantgarde elektronikus zenét pakol, szerintem egész jól. A kiadványról bővebben itt vagy a kiadó honlapján olvashatsz, magáról Genus Inkassoról pedig a bő lére eresztett Last.fm bióban.
(A többi kérést sem felejtettem el, előbb-utóbb sorra kerülnek.)

Mark McCoy és a black metal

Mark McCoy (sz. 1975.) a kultikus, mindössze három évet létezett straight edge/powerviolence Charles Bronsonban kezdte zenei pályafutását (Végzettsége alapján viszont képzőművész, néhány munkáját megtekinthetitek jelenleg épp átépítés alatt álló weblapján ill. a Tumblren, agymenéseit pedig a blogján követhetitek.), és a zenéléssel töltött első tíz évében nagyjából hasonszőrű pv, grind, hc, punk, thrashcore, stb. csapatokban fordult meg. Ilyen volt a Das Oath, a Holy Molar, a Veins vagy a Failures. Aztán az új évezred első évtizedének derekán elkezdte mindenféle nevek alatt gyártani a pőre, primitív black metal anyagokat, amelyeket magyar nyelven is kötelező jegyezni, ezúton jegyezzük is. Egyébként ő a tulajdonosa a Youth Attack! labelnek; ha igazán nyers zenékre vágysz a fenti műfajokban, érdemes átböngészned a diszkográfiájukat és/vagy vetni egy pillantást az online boltjukra.

Devil's Dung: self-titled demo (2010)

Elsőként álljon itt ez az öt számos demókazetta, amit a másik nagy new yorki black metal/noise szörnyeteg Dominick Fernowval közösen csinált. (Marky Mark ugyan Illinoisban született, de jelenleg ő is New Yorkban él.)

Arts: Vault of Heaven (2010)

McCoy eddigi black metal anyagai közt nem sok a nagylemez, ez az egyik közülük (ami huszonhárom perces játékidőt jelent). Első hallásra kurva idegbeteg csörömpölés, de azért a hozzászokott fülek képesek kiszűrni a zajból a dalokat is. A 2005-ös demót nem ismerem, állítólag annak ennél is szarabb a hangzása.

Ancestors: demo I (2006)


Ancestors: EP II (2009)

Igen, ezek a borítók black metalt rejtenek, méghozzá annyira nyerset, mint ami az Arts lemezen hallható.
(Nem összetéveszteni a kaliforniai doom metal csapattal.)

Hallow: Hallow Soundtrack (2009)

Ha-ha, ennek az albumnak a játékideje eléri az ötven percet, így mindjárt DCD-n kellett kiadni. Amúgy a második lemez kizárólag zajt tartalmaz.

FIN.

Abyssgale: The Coming Plague EP (2006)

Ha már szóba került ez a csapat, akkor álljon itt eddigi egyetlen kiadványuk. Punkos d-beat alapokra tolják a black metalt, de itt azért a lényeg az atmoszférán van. Csak tizennyolc perc, de az legalább hibátlan.

2011. augusztus 28., vasárnap

Absolute Power: Absolute Power (2011)

A revivalek időszakában törvényszerű volt, hogy ismét leporolásra kerüljön a trad heavy metal is, ugyan egyelőre még nem folyik a csapból, mint a kilencvenes évek második felében, és remélhetőleg nem is jutunk el addig, de az elmúlt egy évben több figyelemre méltó anyag is megjelent. Az egyik közülük az Absolute Power lemeze, amit olyan arcok csináltak, mint Shane Embury és Mitch Harris a Napalm Deathből valamint Simon Efemey, aki producerként közreműködött olyan meghatározó metal albumokon mint a Shades of God és a Draconian Times a Paradise Losttól vagy a Tuonela az Amorphistól. Az ok, amiért ez a projekt nem dereng annyira, mint mondjuk az Andy Sneap féle Hell az az, hogy egy Feto Records nem egy súlycsoporton osztozik a Nuclear Blasttal. Magáról a zenéről fölösleges sokat papolni, a borító mindent elárul. Egyszerű és feszes, feelgood true metalról van szó jól megírt dalokkal, akárcsak a Human Remains esetében. Take it or leave it.

Arctic Flowers: Reveries (2011)

Nem lehet nem észrevenni, hogy Portlandből (OR) mostanában mennyi király zene érkezik a legkülönfélébb műfajokban. Az Arctic Flowers is onnan jön, és régivágású egyesült királysági anarcho-punkot tolnak, de valami übercool módon, egyszerűen öröm hallgatni. Az album augusztus másodikán jelent meg kb. ötszáz darab tizenkét incsesen, és már mind el is fogyott.

Night Hag: Gilded Age (2011)

A Night Hag egy friss ausztrál hc/grind/black csapat amelyik ezen az albumon keményen odabasz. Itt meg is győződhetsz róla. Volt valamikor egy poszt, ahová hasonló cuccok voltak bedobálva, ha azok közül imádtad a The Secret vagy a Hierophant lemezét, akkor ezt is fogod.

2011. augusztus 27., szombat

Ripper: Into Oblivion (2011)

Nem, ez nem Tim Ripper legfrissebb szólólemeze, hanem egy új, portlandi (OR) tökös RNR zenekar. Fiatal srácok így punkosítják a NWOBHM-t, azon belül mondjuk a nyolcvanas évek eleji Judas Priestet vagy a Motörheadet. Igazi partizene. Bakeliten kapható.

Krzycz: Trauma (1998)

Fogalmam sincs, hogy nézett ki a lengyelországi hardcore színtér a kilencvenes években, de ha létezett egyáltalán olyan, akkor a Krzycz (Amúgy, hogy ejtik ezt?) mindenképp sarkalatos pontja kellett, hogy legyen. A zeneileg a post-hc, a noise rock és screamo metszéspontjában elhelyezkedő Trauma a zsáner suckerjei számára erősen ajánlott egzotikum.

Ravencult: Morbid Blood (2011)

A Ravencult a görög black metal underground egyik nagy reménysége (a másik az eddig egyetlen EP-t megjelentető Abyssgale). Lépésről lépésre lesznek egyre jobbak, ami igazán nagy teljesítmény, tekintetbe véve, hogy már a Cosmic Chaos demó/EP is kis híján lenyűgöző munka volt. A Temples of Torment megjelenése idején a hozzá nem értő kritikusok mind a régi Darkthronehoz hasonlítgatták őket, de imho az az album egy közel tökéletes black metal tombolás és gyűlöletfröcsögés volt, ami inkább húzott a svéd Crafthoz és Watainhez vagy a francia Antaeushoz. Az új lemezről pedig előljáróban csak annyit, hogy minőségében és lényegében egyenértékű a Temples of Tormenttel, picit talán még annál is jobb.

Soft Kill: An Open Door (2011)

Az ultradepresszív Blessure Grave leparkolása után Toby Grave elkezdett zenélgetni a feleségével, és fel is rántották az An Open Door lemezanyagát, ami március végén jelent meg a számomra totál ismeretlen Fast Weapons kiadónál. A lemezen keveredik az ilyen wave az olyan wave-vel meg az amolyan wave-vel, talán közérthetőbb, ha azt mondom, a CD-re egy monoton Joy Division és korai Wire keverék van égetve. Mind a kilenc dal hasonló tempójú, és közel ugyanazokat a primkó dallamokat hallhatjuk gitáron, bőgőn meg szintin, de ettől még működőképes és abszolút élvezhető cumó.


2011. augusztus 26., péntek

Altar of Plagues: Mammal (2011)

Az ír Altar of Plagues kislemezei mind felejthetőek, hogy azt ne írjam, szarok, de a 2009-es White Tomb meg az idei Mammal az ún. post-black metal legjobbjai. Rokk!

Asva: Presences of Absences (2011)

Az elmúlt években az Asvában annyi zenész megfordult, hogy egy új album esetében muszáj egy kis időt fordítani némi háttérkutatásra, hogy képben legyünk, G. Stuart Dahlquist épp kikkel is zenélt. Nos, a helyzet a következő: A Presences of Absences eredetileg GSD szólóanyagának indult, a hálószobájában rögzített nem kevés ötletet, dalkezdeményt olyan, a metal műfajtól némileg idegen hangszereken, mint az elektromos orgona vagy a nádsíp. Aztán gondolt egyet, és bevonta a dalszerzésbe a kult/klasszik grunge csapat, Mother Love Bone dobosát, Greg Gilmore-t meg Toby Drivert, akit a Maudlin of the Wellből meg a Kayo Dotból ismerünk, és csak ekkor kezdett körvonalazódni egy új Asva album lehetősége. A közös munka olyan jól ment, hogy Dahlquist egy interjúban egyenesen azt mondta a lemezről, hogy az Asva életében ez volt az első alkalom, amikor az igazi zenekarként funkcionált, arra gondolva, hogy mennyire produktív volt az egymás közti kemikális interakció. Keserű szájízzel teszem hozzá, hogy ez egyben az utolsó alkalom is volt, az Asva immár lezárt történet. Na, de kanyarodjunk vissza magához az albumhoz. Ismerve a körülményeket nem csodálkozhatunk, hogy a Presences of Absencesszel került az Asva a legtávolabb a drone/doom metaltól, a lemezanyag meghatározó része éteri és merengő ambientális post rockból áll. Az egész rendkívül érzelemgazdag; nem csodálkoznék, ha ez a hattyúdal némely hallgatóból még könnyeket is képes volna kicsikarni. Ennél jobban le sem lehetne zárni egy zenekar életművét, az biztos, hogy az album fényében mindenképp kellemes emlékekkel búcsúzunk a zenekartól, és persze reménykedünk, hogy hallunk még Dahlquistról, leghamarabb a pletykált Burning Witch újjáalakulás kapcsán.

Autopsy: Macabre Eternal (2011)

Ezen az oldalon örültünk az Autopsy újjáalakulásának, és egy korábbi bejegyzésben meg is ígértem, hogy ki fog kerülni majd a teljes hosszúságú lemezük is, de mivel az épp abban az időszakban jelent meg, mikor a blog kényszerszabadságon volt, így most pótolom.

Corrupted: Garten der Unbewusstheit (2011)

A Corrupted lassan kínzó és agybaszó szládzsába soha nem látott bőkezűséggel adagolja az utolsó Earth albumon is tapasztalható nyugisabb droney post rock elemeket, de ettől még királyság. A stúdiózás után Hevi (énekes) és Talbot (gitáros), a Corrupted két alapító tagja kilépett, bizonytalanná téve az együttes jövőjét, ami sajnálatos fejlemény, de, én azt mondom, egyelőre koncentráljunk az Eszméletlenség Kertjére.

2011. augusztus 25., csütörtök

The Flaming Lips 2011 #6: The Flaming Lips with Lightning Bolt (2011)

A The Flaming Lips idén csinált néhány kislemezt más együttesekkel, de minket egyelőre csak a Lightning Bolttal közös kollaboráció érdekel.

MIMEO: Wigry (2011)

MIMEO vagyis Music In Movement Electronic Orchestra. Hogy kik a tagjai? Olyanok mint Christian Fennesz, Peter Rehberg, Rafael Toral, Keith Rowe, stb. Összesen tizenketten. Ezen az albumon pedig egy közel másfél órás improvizációs absztrakció fültanúi lehetünk, amit a kísérletező kedvű urak 2009. novemberének egy hűvös napján, élőben rögzítettek egy északkelet-lengyelországi templomban. Egyébként ez a multikulturális szupercsapat nem egy friss tömörülés, a Wigry-t hatodikként jegyzik a sorban.

Skullflower: Fucked on a Pile of Corpses (2011)

Egyszerűen nem bírom eléggé csodálni, hogy Matthew Bower és csapata húsz év után hogyan képes olyan zseniális albumokat készíteni, mint amilyen ez a mókás című legújabb lemezük is, aminek egyetlen hibája a túl rövid játékidő (a negyven percet sem éri el). Hát ez van, a tavalyi két cédés monstre Strange Keys to Untune Gods' Firmamentnek megvan a böjtje.
Ezen meg szakadtam:
I'll admit that I'm not an expert in this area: I've never been Fucked on a Pile of Corpses or fucked someone on a pile of corpses.  I'd guess that being Fucked on a Pile of Corpses isn't very comfortable, not to mention fucking a pile of corpses or being fucked by a pile of corpses. I mean, it's a fucking pile of corpses!  George A. Romero could tell you it's possible that a pile of corpses might want to fuck you, or at least have you for dinner, though if you're going to be fucked by a pile of corpses, you'd at least expect them to buy you dinner first. Then there's the problem of finding a pile of corpses on which to fuck.  Not so easy, even given the current wintry economic climate.  How many fucking corpses would constitute a pile, anyway? If you've been Fucked on a Pile of Corpses, get in touch with me and illuminate the suject. Would you fuck someone you love on a pile of corpses or is it a punishment to be Fucked on a Pile of Corpses? The smell of a pile of corpses must be fucking nasty! For now, I can only say that  Fucked on a Pile of Corpses is an album that's better than any fucking pile of corpses.

Abruptum: Potestates Apocalypsis (2011)

Az Abruptum jelenleg is inaktív, a Potestates Apocalypsis anyagát elvileg évekkel ezelőtt rögzítették, de csak most jutottak el addig, hogy ki is adják. Úgy hírlik idén még fog érkezni tőlük egy lemez Gehinnom címmel, aztán tényleg vége. Ha esetleg kövér könnyeket hullatnál emiatt, akkor kattanj rá a holland Mories anyagaira, aki a Gnaw Their Tonguesszal meg az Aderlatinggal nagyjából átvette ennek a bizarr svéd formációnak szerepét. "The audial essence of pure black evil." (Euronymous)